Imre Zsindely [Bormegissza Imre]: Virágcsokor (Esszék és gondolatok, 2011-2026)

Ignace_Henri_Jean_Theodore_Fantin_Latour_FAL018

A következőkben megtalálható és olvasható eddigi összes főbb írásom.

„Amikor az ünnepély véget ért, a csokrok gyarapodása nem szűnt meg. Édeni állapotomat talán álmomban élhettem csak meg, de követett szellemem éneke valóban egyszerre hozott elviselhetetlen fájdalmat, valamint varázsolt örökké virágzó kertet lelkemnek. Olyan helyen szárnyaltam, ahol rügyezés, kinyílás kísérte érkezésemet, és közben olyan sírhoz láncoltam magam odalent, amelybe hangtalanul üvöltöttem bele: szétfeszít a túláradó érzelem, a földbe ássátok hát testem mélyre, hogy a leggyönyörűbb virágszerelmet növeszthessem ki magamból, át a fekete nemlévőből, ki a fehér, áldásos szirmokig, melyek végigfutnak a megállíthatatlanul dobogó középponton, egyedül… Ian-ért.” – Elragadtatás: Önkívületben, rózsába ölelve (2014. augusztus)

Vizuális aláfestések: https://www.youtube.com/@BormegisszaImre
Kritikai profil: https://rateyourmusic.com/~BormegisszaImre
E-mail cím: imrezsindely@gmail.com


Csokorba szedett irodalmi alkotásaim:

I) KÖNYVEIM

I/1. Ive Hasivald vándorlásai (Misztikus írások, 2019-2020)

Előkép: Éjfél /2019. május
1. fejezet: A kántált önkívület akkordjai /2019. június
2. fejezet: Ragyogó /2019. június
3. fejezet: Elbírhatatlan /2019. július
4. fejezet: Szaturnusz sóvárgó jelenése /2019. július
5. fejezet: Lecsengés /2019. július
6. fejezet: Harangok záporban /2019. szeptember
7. fejezet: Disszonancia (Magasztos hangzavar) /2019. október
8. fejezet: Minden éteri hajnal.. Minden vészjósló éj /2019. november
9. fejezet: Az Éden kerti falak mögött /2019. december
10. fejezet: Garland virágai: Egy szellemgyermek beszél /2020. január
11. fejezet: Képtelen, haldokló szív /2020. február
12. fejezet: Énvesztés /2020. március
13. fejezet: Incipit Vita Nuova /2020. július
14. fejezet: Az idő és tér zűrzavara /2020. szeptember
15. fejezet: Konklúzió: Haldokló Nap, sötétebb hajnal /2020. november

Atmoszférák /2025. szeptember


I/2. Zöldellő Julián hiábavaló megtöretése (Novella-ciklus, 2026-)

Visszahatás egy korábbi megéléshez: Hanna a fénybe tekint – Néma sírások az elveszett boldogságban /2013. január
Útmutató: Incarnatio Hédoné – Istenasszonyok /2026. február

Átkötés: Ihletett Aithér /2026. március

Zöldellő Julián hiábavaló megtöretése – Előkép /2026. április

Átkötés: „Búslakodó, áldás rád!” /2026. május
Átkötés: Pünkösdi tündöklő /2026. május

Zöldellő Julián hiábavaló megtöretése – Felvezetés /2026. június


II) ESSZÉIM (2011-2024)

(A) kategória: Személyes és mágikus hangvételű esszék különböző művészeti formulák hatására (zárójelben a hatást gyakorló zenei album, szerzemény, vagy filmművészeti alkotás – a nem számozott írások pedig átkötő cikkeket jelölnek):

II/A1. Egy természeti katasztrófa | Anathema – A Natural Disaster (2003) /2011. április
II/A2. Nyár éji horizont | Anathema – We’re Here Because We’re Here (2010) /2011. április
II/A3. Körforgás – Emlékek egy másik világból | Alcest – Souvenirs d’un autre monde (2007) /2011. december

Átkötés: ‘A körmenet elhaladt, a kiáltásnak vége‘ /2012. október
Átkötés: Évtizedek: „Itt vannak az ifjak, teher a vállukon” /2012. október
Átkötés: Igaz hit: Elfogadás /2012. október

II/A4. Sztráda-voyager | Kraftwerk – Autobahn (1974) /2012. november

Átkötés: Az utolsó pillanat: Avalon /2012. november
Átkötés: Elválasztás: „Szívünk most örökké elveszett” /2013. január
Átkötés: Új hajnal halványul /2013. január

II/A5. Az örök tavasz eljövetele | Enya – Watermark (1988) /2013. március

Átkötés: Árnyjáték: „Ahová a remények merülnek, kereslek Téged…” /2013. március
Átkötés: …és Rosalind kilocsolja a kölnivizet | Wolves in the Throne Room – „Astral Blood” /2013. június
Átkötés: „Az egyetlen lány, akit valaha szerettem, szemeiben rózsákkal született…” | Neutral Milk Hotel – „Holland, 1945” /2013. június
Átkötés: Tudok reményben élni /2013. június
Átkötés: Hajnalköszöntő /2013. június

II/A6. Bárcsak itt lennél | Pink Floyd – Wish You Were Here (1975) /2013. június
II/A7. Szerelem rejtélyei | Julee Cruise – Floating into the Night (1989) /2013. június
II/A8. Szélcsend: Lassan minden elmerül az éjszakával | Brian Eno – Another Green World (1975) /2013. szeptember

Átkötés: Gyötrelem | Neutral Milk Hotel – „April, 8th” /2013. szeptember
Átkötés: Magányos álomgyermek: Táncolni egy folyó felszínén /2013. szeptember
Átkötés: Végpillanat /2013. október

II/A9. Reggeli harang | Radiohead – Kid A (2000) /2013. október
II/A10. „Utunk az áhítat felé” | Darren Aronofsky / Clint Mansell – The Fountain (2006) /2013. december

Átkötés: Fájdalmakon túli időtlenség /2014. január
Átkötés: Magányos helyen /2014. március
Átkötés: Elszigeteltség /2014. március
Átkötés: Kétségbeesés /2014. április
Átkötés: Atrocitás-mutatvány /2014. április

II/A11. A hang: Bíbor alkonyon, kulccsal a kezemben | Swans – „The Sound” /2014. április
II/A12. Kiemelkedünk ágyunkból, Nap által ragyogva | Swans – We Rose from Your Bed, with a Sun in Our Head (2012) /2014. április

Átkötés: Földmozgató /2014. június

II/A13. Ha a fény elragad minket | Burzum – Hvis lyset tar oss (1994) /2014. június
II/A14. Ismeretlen gyönyörök: „Elbukás minden adottságával…” | Joy Division – Unknown Pleasures (1979) /2014. augusztus
II/A15. És Te… és Én – „Ha csupán a szépséget láthatnád” (Édesanyám születésnapjára) /2014. augusztus
II/A16. Elragadtatás: Önkívületben, rózsába ölelve | New Order – Power, Corrpution & Lies (1983) /2014. augusztus
II/A17. Felbomlás: Kifakadás által, aggodalomban | The Flaming Lips – The Soft Bulletin (1999) /2014. szeptember
II/A18. Túlterheltség: Mielőtt felemelkedünk az érvénytelenbe | David Lynch – Radírfej (Eraserhead, 1977) /2014. szeptember
II/A19. Éden időszakos zavarodottsága | Clan of Xymox – „Clementina” /2014. október
II/A20. Esdekelve, Szaturnusz átfordult árnyékomban | Nick Cave and The Bad Seeds – Tender Prey (1994) /2014. október

Átkötés: A szemhéj csillagainak ‘megfáradt hangjai’ (Felveztés a „Csatornák” c. esszéhez) /2014. november

II/A21. Csatornák – Nagymamám emlékére | Arcade Fire – Funeral (2004) /2014. november
II/A22. Elhantolás: „Összetört szívek kegyelmességével” | Spiritualized – „Broken Heart” /2014. december
II/A23. Animus levelére: Hangképek a vaknak | Swans – Soundtracks for the Blind (1996) /2015. február
II/A24. Könyörület | Peter Kater – Compassion (1998) /2020. április
II/A25. Struktúrák a csendből | Steve Roach – Structures from Silence (1984) /2020. augusztus
II/A26. Rituálé | Sadness – Circle of Veins (2019) /2021. szeptember
II/A27. Virágének | Dionne Warwick mennyboltot megnyitó „Reach Out for Me” c. szerzeménye /2021. szeptember

Átkötés: Megérkezés Benned /2021. december

II/A28. Szerelmesem lelkének triumvirátusa | Kate Bush – „Running Up That Hill (A Deal with God)” /2022. június
II/A29. Születésemtől érkezésig | Kay Gardner ‘Ouroboros: Seasons of Life’ (1994) c. lemeze /2022. november

Átkötés: Tiszta, akár a hó /2023. január

II/A30. Légy a kedvesem | A tavasz ébredéséhez, és Ronettes „Be My Baby” c. örökérvényű dalához /2023. január

Átkötés: Összetörött szív /2023. április

II/A31. Betöltésre vágyott űr a gyermeki mellkas középpontjában | Slowdive – Souvlaki (1993) /2023. szeptember
II/A32. Estike lelkéért | Tarr Béla – Sátántangó (1994) /2024. január
II/A33. Egy szavaló az ürességben /2024. június

Átkötés: Egyetlen lélek /2024. június

II/A34. Ősidő-felforgató | Az ‘Earth 2: Special Low Frequency Version’ (1993) c. lemez szimbolikus hatásai /2024. szeptember
II/A35. Posványra néznek le az égi királyok… /2024. október
II/A36. Pipacsoktól ölelt réten jelentél meg előttem, és egy szálat a hajadba tűzök, mielőtt elengedlek… | Dea Kulumbegashvili – April (2024) /2026. szeptember


(B) kategória: Szakmai vonalú kritikai elemzések zenei albumok, szerzemények, vagy filmművészeti alkotásokkal kapcsolatban:

II/B1. Nap és Hold tánca a Bíbor király udvarában | Opeth – Heritage (2011) /2012. szeptember
II/B2. Monoton hangon a gyönyörbe? | Suicide – Suicide (1977) /2013. január
II/B3. Káromló szóbeszéd | Depeche Mode – Some Great Reward (1984) /2013. március
II/B4. Álomházak, néha… /2014. április
II/B5. Virágzás a bizonytalanságban | A New Order és az elfogadáshoz utat mutató ‘Movement’ (1981) /2014. július
II/B6. „Játssz nekem, Old King Cole!” | A Genesis ‘Nursery Cryme’ (1971) c. lemeze /2015. január
II/B7. Minden test fű | A Thy Catafalque ‘Rengeteg’ (2011) c. lemeze /2015. január
II/B8. Fagyos emelkedettség | A Neurosis ‘Enemy of the Sun’ (1993) c. lemeze /2015. március
II/B9. Így élvezd a csendet | A Depeche Mode ‘Violator’ (1990) c. lemeze /2015. július
II/B10. Törött üvegdarabok | David Bowie ‘Low’ (1977) c. lemeze /2015. július
II/B11. Sóvárgásunk névtelenségeként | A Thy Catafalque ‘Tűnő idő tárlat’ (2004) c. lemeze /2016. szeptember
II/B12. Áradni csendesen | A Thy Catafalque ‘Sgúrr’ (2015) c. lemeze /2017. szeptember
II/B13. Európa, végtelenül | A Kraftwerk ‘Trans-Europe Express’ (1977) c. lemeze /2019. július
II/B14. Otrosinka Richárd – „Fehér ruha” /2019. december
II/B15. Végetérhetetlen útvesztőben | Gondolatok a Burzum ‘Thulêan Mysteries’ (2020) c. lemezéről /2020. március
II/B16. Feltáró esztétikum | A Liturgy ‘Aesthethica’ (2011) c. lemeze /2020. december
II/B17. Gomolygó füstöt lélegzem | 5 őszi lemez az évszak hangulatához /2021. szeptember
II/B18. Jelentős Sadness megjelenések /2022. január
II/B19. Évszakok, változások | A Future Islands 10 legnagyszerűbb dala /2022. november
II/B20. A Radiohead utolsó érinthetetlen lemeze: In Rainbows (2007) /2024. február
II/B21. Nyárfák alatt Lydiához szóltam, és ő rám mosolygott… | A Thy Catafalque ‘XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek’ (2024) c. lemeze /2024. november
II/B22. Végakarat | Az Opeth ‘The Last Will and Testament’ (2024) c. lemeze /2025. január


(C) kategória: Saját készítésű audio box set-ekről, RPG-albumokról és playlist-ekről szóló cikkek:

II/C1. Gondolatok a V( )gue albumról /2019. szeptember
II/C2. Az Éden karmazsinvörösben (The Eden in Crimson, 2011) /2019. december
II/C3. A Mennyek illatával igézve | Hangkollázsok: Grandeur (2018) /2020. február
II/C4. Elszakadás | A ‘The Partial’ (2016) fejezeteinek elemzése /2020. április
II/C5. Választásaink mentén a Teremtés | V( )gue /2020. október
II/C6. Auditorium Szelénének /2025. október
II/C7. Szomorújáték /2025. november


III) HAGYOMÁNYOS KRITIKÁK

(A) kategória: Albumkritikák (feltöltés-alatt)

(B) kategória: Filmkritikák (feltöltés-alatt)


IV) AUDIO/VISUAL-KÍSÉR(L)ETEK

(A) kategória: Ceremóniák (feltöltés-alatt)

(B) kategória: Elmélkedések (feltöltés-alatt)
– Napnyugtató: Consummatum /2025. november
– Évutó: Consummatum /2026. január
– Évelő: Consummatum /2026. február
– SzUNnyadozó /2026. június

(C) kategória: Merengések (feltöltés-alatt)

Kategória: Tartalomjegyzék | Hozzászólás most!

Filmkritika: OBEX (2025)

Rendező: Albert Birney
Műfaj: portal fantasy/horror

Kedvemre való, amikor egy új megközelítésű, a 90-es évek számítógépes világának nosztalgiáját alapul vevő portal fantasy filmet tekinthetek meg – de nem tudom megkerülni, hogy bizony az erős felütés nem mindig forrja ki igazán magát, és megmarad csupán egy kiváló ötletnek, ami már nem igazán működik teljes estés formátumban.

Az idén nagy visszhangot kapott [i]Buddy[/i] ezért sokkal inkább ajánlható darab: a két-három évtizeddel ezelőtti délelőtti gyerekmatiné-műsorok mögött megteremtett borzalom valóban érvényesnek hatott. A túlzott kedvesség magában hordoz egyfajta kényelmetlen, tolakodó attitűdöt, ami egy horror alapjának meg is tudott ágyazni.

Az IBM-korszaknak is megvan ugyanez a „bája”: ha visszagondolok, számos sötét hangulatú játék készült (legfőképp az RPG-stílushalmazon belül), de a visszafogottabb, gyerekeket megcélzó programok között is volt nem egy furcsa atmoszférával rendelkező, ami megadta a kor utánozhatatlan érzetét. Eleve egy játék megszerzése vagy feltelepítése adott hozzáértést igényelt – nem is véletlen, hogy a felkészületlen felhasználók többször futhattak vírusokba is.

Az pedig, hogy a különböző víziókat egy lemezen sokszorosíthatták, megint a titkos felfedezés érzetét keltette.

Az alapok tehát hasonlóan inspirálóak egy múltat idéző horrorfilm elkészítéséhez.

Az OBEX erősségei az előbb felsorolt jelenségekhez köthetők: pontosan idézi az évtizedet, és Conor (Albert Birney, aki egyben a rendező is) elszigeteltségéhez kísértetiesen passzol az időintervallum.

Conor egyedül él kutyájával, és kérésre jegyzettömbben készít fényképekről digitális rajzokat, hogy azokat visszaküldhesse a kérelmezőnek. Ugyan ellátását egy ismerős biztosítja, de sohasem nyit ajtót – teljesen idegenkedik a külvilágtól, és akár csak egy rovar lakásba jutása is rosszullétet okoz nála.

A megrendelt, havonta érkező PC-újságban találkozik az OBEX játék hirdetésével, és így rendeli meg azt. Feltelepítéskor egy sötét aurával rendelkező, de amatőr, gyenge alkalmazás fogadja, és egy ponton nem folytatja tovább.

Ekkor kezdenek el furcsa dolgok történni az otthonában: magától működő nyomtató vagy sajátos adást vetítő tévé, különös üzenetek, megváltozott környezet. Végül beszippantja a játék világa, és ott találja magát a középkori környezetben, hogy elrabolt kutyáját megmenthesse.

A film az első felében áll meg magabiztosan a lábán. Amíg a bizarr entitás megszállja a lakását, a hangulat roppantul eltalált és titokzatos.

Ahogy azonban az OBEX dimenziójába kerülünk, már kijönnek a költségvetési hiányok, és sajnos a koncepció is gyengülni kezd. Az, hogy az egész a házikedvencének megmentésére van kihegyezve, egy vígjátéknak jól állna, de a komoly vibe-hoz egyszerűen kevéssé passzol. Így nem lesz igazán tétje Conor kalandjának – pár megmosolyogtató kihívás elé néz, de igazából több nem történik.

Sokkal jobban örültem volna, ha végig a lakásban maradunk, és egy [i]Poltergeist[/i]-szerű történet elevenedett volna meg. A játékvilág megidézéséhez már elengedhetetlen lett volna egy közepes budget, míg a film első felében lévő démonikus kontúr enélkül is érvényesült, és a trükkök, ötletek által elérte a kívánt hatást.

Utolsó észrevételként: a fekete-fehér stílus is sokkal jobban illeszkedett az első órához. Az OBEX világát már élénk színekkel lett volna érdemes visszaadni, így elidegenítő, hideg hatást kelt.

Összességében a kezdeményezést örömmel fogadtam, de több kellett volna ahhoz, hogy teljes értékű alkotásként tekinthessek rá. Nem feltétlenül anyagi oldalra értem – érezhető, hogy csak egy bizonyos része volt vászonra álmodva, míg a második felében elfogyott a lendület, és teljesen kiürült az eszköztára.

Nem tudok neheztelni rá, egy bizonyos szintig élvezetes kikapcsolódást nyújt – de az említett [i]Buddy[/i] sokkal autentikusabb módon végig tudta vinni azt, amit elkezdett.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. november 7.

Kategória: Kultúrsarok: Film-blog | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Filmesszé: A Poet | Egy költő (2025)

Rendező: Simón Mesa Soto
Eredeti cím: Un poeta
Műfaj: drama

Senkinek nem tudod elmondani, milyen az, amikor egy lefelé húzó spirál őröl, és nincs vége, csak kilátástalanság – ez nem egy olyan hely, ahol bárminemű változással, akarattal vagy progresszivitással meg tudod változtatni a dolgokat – nem, sohasem lehet.

A legközelebb ehhez a kérdéshez talán tényleg csak a mágiában keresendő válasz, és természetesen végig magányos út vezet hozzá; ez az egy állandó.

A legveszélyesebb, ami ekkor a benső megélőre leselkedik, először is a környezete – mivel pedig egyedül marad, az elviselhetetlenségben életigenlő, társra vágyó oldala is bünteti őt szerencsétlenségéért.

Ez egy bűvkör, csak az ellentétes értelemben. Azért írok róla, mert én magam is éltem/élek meg hasonlót – és ebben a filmben részletről részletre fel tudtam idézni azt, amit én magam is érzek. Nem maga a cselekmény hasonló, hanem a főszereplő sorsa, illetve a saját fejében átélt gyötrelme.

Először is – honnan kell kiindulnunk? A válság kezdete már akkor is ott lappang körülöttünk, amikor részt próbálunk venni az emberi társadalomban. Ahhoz pedig szerepek kellenek. Ha valaki nem játszik szerepeket, akkor könnyen Oscar sorsára juthat – vagy mondhatnám úgy, ha valaki a lelkével él, és nem a tudatával, akkor könnyen ronccsá válik – márpedig pontosan ő az, akit abuzál a környezete – mégsem veszi észre senki. Mert egyszer valahol valaki a felszínére vagy a küllemére jellemző jelzővel illette – amit aztán csak átvettek mások, vagy előhúztak egy kérdéses pillanatában, amikor a legtöbb ember elhiszi, hogy amivel vádolják, igaz. Amikor pedig kész a csalétek, az egyén forog és forog bele olyan, felette tornyosuló erők ítélőszéke által gerjesztett viharba, amelyből pont azért nem tud kikerülni, mert nem vértezte fel magát. Nem a páncélzata erősítésén dolgozott, hanem még inkább elmélyült, és az érzelmei kerültek előtérbe; ott, ahol mások a számítás kártyáját húzzák elő.

Fájdalmas nézni Oscar vívódását a filmben, mert sztereotípia illik rá, amit a legtöbb ember gondol róla: hogy saját maga gyengeségei taszították ilyen helyzetbe. Pedig pontosan az történt, hogy nem kért szerepet, nem vett fel egy karaktert, és nem próbált meg helyezkedni. Ugyan munkát kér a költőtársulatnál, de azt is azért teszi, hogy segítse külön élő lánya tanulmányait. Közben a történet fő vonulatában, szakmájában is mártírküldetést vállal: egy nyomorban lévő lány tehetségét fedezi fel az írás terén. Korábban ő maga is próbálkozott könyvek megjelentetésével, de tehetségét soha nem ismerték el – mégis képes arra, hogy észrevegyen valakit, aki zsigeri módon írja sorait, és egy kész művészi füzetet alkot, miközben Oscar-on kívül senki nem figyel rá. Saját szférája szinte nincs is, mert otthon kis helyen szűkölködnek – kitörése reménytelen. Azonban azzal, hogy Oscar felfedezi őt, képes megnyitni előtte olyan kapukat, amelyek a legbiztosabb támogatást jelentik, amire a lány csak támaszkodhat. Egészen addig, amíg nem kerülnek egy olyan bonyolult szituáció közepébe, amelyet a gyarló emberek a legtámadóbb nézőpontból vizsgálnak, ezáltal lökve újra a perem szélére Oscar-t, hogy minden létező személy, aki ismeri, ellene forduljon. Ezért sem tudja kijavítani a kapcsolatát lányával – ezért távozik az iskolából, ahol tanít – és még sorolhatnánk. A szegény család pénzt akar kisajtolni belőle, tehát mindenki a saját érdekét nézi, és ez párhuzamos azzal, hogy a jóindulatú, segítőkész embert a mocsár mélyére húzzák le, kenik be sárral, és ha tehetnék, meg is fullasztanák.

Mi ebből a kivezető út? Van ilyen egyáltalán?

A meghurcoltatás hasonló ahhoz, mintha Jézus szenvedéseit néznénk; vibrál a levegő, az összes sarkon ott áll egy újabb ténykedő, aki emberünkbe rúg, és abban ott van az összes sérelme és gyötrelme, amit máshonnan kapott, mégis jó az erkölcsös teremtményen levezetni.

Az alkotás megtekintése közben nem véletlenül jutott eszembe Thomas Vinterberg Jagten c. rendezése, ahol Mads Mikkelsen karaktere hasonló, borzasztóan igazságtalan lajstromon megy keresztül. Talán annak brutalitása nem jelenik meg a Poet-nél, de a lelkemnek ugyanúgy fáj, és legbelül mindkét karakter ugyanazt érzi – a lefelé húzó áradatot, amelyből nincs kiút. Annyi különbséggel talán, hogy míg a Jagten a barátok eltávolodásával és megváltozásával is szembesít, addig Oscar végtelenül magányos szinte mindig.

A környezet azonban végképp hasonló – ahogy megérzik a vérszagot, gyűlnek és gyűlnek; nem engednek, szétszaggatnak. Ha pedig fény vagy ebben a kietlen sötétségben, akkor még inkább a húsodba vájnak, és ott hagynak a hideg éjszakában.

Csak edzett idegrendszerűeknek ajánlott, még mindig sajog belé a lényem – pedig a film első felében Simón Mesa Soto darabja a cringe és a black comedy jegyeivel is játszik. Főszereplője annyira leharcolt állapotban van, hogy már-már bizonyos szegmensek átcsapnak szatírába. Csakhogy ahogy elindulunk a fő vonalon, a szegény lány kiemelésén – felsejlik, hogy milyen erős gyomros felé haladunk. Itt pedig térjünk vissza a bevezetőmben taglaltakhoz.

Korábban voltak körülöttem fontos emberek, magam is része voltam baráti társaságoknak, összejárós időszakoknak, nyomatékos idők tanúja voltam – és művelője, amennyiben szerveztem, vagy mindennek emléket állítottam. Amikor jött a felforgató szerelem, annak hatása alá kerültem, de sosem veszítettem el a gyökereimet. Egy konkrét állapotban, a tartományt középen tartva, mértékkel – próbáltam rendben tartani a két oldalt. Azután a szakítás végén hirtelen kizuhantam az űrbe. Azt gondolhatnánk, hogy ez a kapcsolati oldalon zajlott, de nem – észrevettem, hogy amilyen intenzitással vetettem bele magam a szenvedélyes románcba, annyi erőt vett el attól, hogy bármit is építsek a másik oldalon. Amikor független lettem, és lett volna időm újra konstruálni, és a baráti fonalakat erőssé tenni, ijedten tapasztaltam, hogy már nem ugyanazok ők. Mindannyian sérültek voltak, vagy külön utakon jártak – nem én voltam kevesebb az utóbbi években, ők maguk is áttértek egy másik felvonásba. És amikor foltoznánk, javítgatnánk az elszakadt illesztékeket, rájövünk, hogy már nem leszünk közös nevezőn. Soha. A korszakok maguktól teremtődtek akkor, ki-ki több vagy kevesebb jelenléttel mutatkozott – de részese volt. Azután rádöbbenünk, hogy a sötétség osztályrészül jut egyeseknek, talán leginkább annak, aki a legtöbb munkát fektette a barátságokba.

Hozzátartozik, ami talán a Poet-tel kapcsolatban a legfontosabb: hogy emellé következett a kapcsolatból való kiszakadás utáni befeketítés. Legyen szó közös életről, közös munkahelyről, személyes kontaktjaimról – ha egy fenevad, egy feltornyosuló succubus áll veled szemben, akkor ahogy imádni tudott, úgy tud felégetni körülötted mindent. Tudja, mire voltál képes – tudja, hogy voltak, akiket megnyugtatott a közelséged. Ha sikerül velük elhitetni, hogy minden baj okozója te vagy, akkor a kút aljára kerülsz – és hiába az egykori fény, már senki nem fogja észrevenni, hogy segítségért kiáltasz. Megvádolnak az egykori közeli társak, megvádol a saját családod – te vagy Fekete Péter, vagy még erősebb: maga az ördög. Ezért hivatkoztam emlékeimre úgy, hogy a legközelebb, ami ezeket az érzéseket megfejti, csakis a mágia világában keresendő.

Összegzésemként – lehetséges, hogy amíg te a világos oldalon voltál… egy ponton észrevett valaki, akinek kellettél volna. De te vagy párkapcsolatban voltál, vagy a munkád magabiztos pontján álltál; mondjuk úgy, egyensúlyban. Lehetséges, hogy tett feléd lépéseket – és te, ha nem is az ő szándékai szerint, de kedvesen viszonoztad. Ám nem eléggé. Vagy végül nem lettél az övé. Bizonyos technikákkal, ha már volt köztetek egy indító kapocs – lehet az egy beszélgetés, személyes tárgy, vagy magánéleted egy részébe avattad be –, akkor vissza tudja később úgy forgatni, hogy az adott térség, ahol élsz, egy negatív szűrőn keresztül lásson téged. Majd ezután, akár egy mezőgazdasági cséplőgép, úgy forgat be maga alá, hogy a gép zúgása elnyomja vészterhes ordításod.

Sőt, ha valaki meg is hallana, már nem találsz kezet nyújtó embert. Te közben befelé nézel, és ha életben akarsz maradni, akkor meglelsz magadban valamit, ami a te saját társaságod. Innen el lehet indulni a képzelőerő, az alkotás felé – ahol birodalmat építhetsz; ahol nem mások ítéletére vagy feljogosítva, hanem végre arra, amire teremtettél. De ez az ösvény annyi magányt és árnyat tartalmaz, ami újra és újra elveszi a maradandó reményedet arra, hogy vissza lehet még találni a legfagyosabb pontokról is. Ha ez a fekete átok, amit rád olvastak, soha nem enged fel, nem hozható egyenesbe, akkor igazuk is lesz.

Az inspiráló világok ellen való ádáz küzdelmek, amelyeket ezek a pokolra valók indítanak, amíg ember lépdel a Földön, mindig jelen lesznek. Ezért választják többen a kényelmes, a nép közé illeszkedő, elfogadott, unalmas, ám számító, szürke ruhát – és tipornak másokat, mert addig legalább nem őket tiporják.

Ez esett meg velem. És ez esik meg mindazokkal, akik egyszer is kinyitották a szelencét, és megmutatták akár egy pillanatra is, mi rejlik máz és felesleges rétegek nélkül bennük, legbelül.

És ez történik a Poet c. filmben is.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 29.

Kategória: Kultúrsarok: Film-blog | Címke: , , , , , , , | Hozzászólás most!

Filmkritika: Carnage | Az öldöklés istene (2011)

Rendező: Roman Polański
Műfaj: black comedy/satire

Polański nevén lévén szó, ő még egy harmatos, szinte bagatellnek mondható ügyből is képes feszült filmet készíteni, ami leginkább egyik korai filmjére, a Knife in the Water-re hasonlít. Ott láthattuk hasonlóan közel a szereplőket, akik főleg arcjátékukkal, a pattanásig feszített helyzetekkel tették lebilincselővé a cselekményt. Habár a Carnage nem thriller, de tartalmaz olyan elemeket, amelyek ebben a műfajban is megállnák a helyüket. Például az eszelősség. Penelope (Jodie Foster alakításában) pl. közel kerül az idegösszeomlás széléhez, márpedig ha nem is mindennapos esemény robbantja ki ezt az állapotot, de érezhetően több más, házasságából hozott elfojtott érzelmet is táplál.

A történet szerint két házaspár ül le megbeszélni az iskolában megesett, gyerekeik közötti esetet, miszerint Alan (Christoph Waltz) és Nancy (Kate Winslet) fia egy bottal arcon ütötte Penelope és Michael (John C. Reilly) gyerekét, aki felépülés alatt van, de két fogát elveszítette.

A film a kezdeti, mind a négyük által jóváhagyott dokumentum megírásával és elfogadásával nyit, azonban amikor Alan és Nancy távoznának, valahogy újra és újra kezdődik a beszélgetés – valamelyikük bedob egy más megközelítést, hiszen amellett, hogy udvariasan (vagy udvariasnak tűnően) társalognak egymással, a tapintható feszültség ott él bennük. Amíg azonban nem inzultálják egymást, nem aggatnak jelzőket a másikra, meg tudnak állapodni egy köztes útban – ami természetesen nem sokáig fenntartható.

Személyiségbeli, benső nézeti különbségek is fellelhetőek közöttük – míg Penelope művészalkat, addig férje, Michael végtelenül szürke és unalmas (valószínűleg a nőben a meg nem értettség terhe is dolgozik) –, szembeállítva a brókercégnél dolgozó Nancy-vel, akinek férje, Alan pedig hasonló nagy cég alkalmazottja.

Alan ténykedése adja az első kizökkentő alapot – folyamatosan hívják telefonon, amelyekre válaszol is; ezért az őt/őket fogadó házaspár egyre inkább háttérben érzi magát, miszerint nem is olyan fontos a gyermekeik ügye. De ehhez a cselekményfolyamhoz tartozik részben az egyetértés is Nancyvel. Ő ugyanis hasonlóan nem tudja elviselni férjét, amiért az mindig a munkájára hivatkozik – mutatva ezzel egy képet a kisiklófélben lévő magánéletükről is.

Lényeges, hogy a négy karakter közül szinte egyik sem látja magát kívülről – mindannyiukhoz szükséges egy külső látó személy, aki szembesíti őket a hibáikkal, amelyeket az adott fél képtelen elfogadni. A forgatókönyv ekkor már képes más oldalakat is megvilágítani, nem ragad le a gyerekek közötti konfliktusnál – habár az gerjeszti az újra és újra feltörő haragot közöttük. Mégis, Alanék többszöri távozási kísérlet után is maradnak – hogy újra bájcsevegni kezdjenek egymással az etikett szerint; hogy később majd még inkább egymásnak essenek. A szituációról eszembe jutott Luis Buñuel The Exterminating Angel-je is, ahol hasonlóan szellemi korlátok közé vannak zárva a szereplők. Nem gátolja őket semmi abban, hogy átlépjenek a szobák határvonalán, mégsem tudnak, mert egy benső hang nem engedi.

Habár Polański filmjében nincs hasonló metaforikus jelleg, de a megoldásképtelenség mégis hasonló felállást szül.

Elmélyülésről nincs szó, de ezért működik jól fekete komédiaként – ha el is jutnának egy megoldóképletig, hirtelen megcsörren Alan telefonja, és visszatér a frusztrált, kényelmetlen légkör, ami végül ahhoz vezet, hogy Alanen kívül szinte mindannyian kivetkőzzenek magukból. Alan azonban nem különb a többieknél: megtanult azonban kiválóan szerepet játszani, így ő szinte kibillenthetetlen. Nem tud pontot tenni a fennálló jelenetsor végére – de zsigerből tudja lesöpörni magáról a rá aggatott szavakat, a kritikát vagy bármi minősítést.

A két nő közben leissza magát (a férfiak mérsékelt fogyasztása mellett), ezért a valódi kivetkőzést náluk tapasztaljuk meg – a mű végére hazugnak és színjátéknak tűnik minden, ami még korábban a vendégek kedvét szolgálta: hazug a sütemény, a kávé, a tulipánok; talán csak a körbeadott whiskey közös elfogyasztása valós.

Nancy pedig nemcsak az adott probléma és idegesség miatt lesz rosszul: ő nem tudja kezelni azt, hogy egyetlen pillanatra is kiessen felvett szerepeiből, amelyek egyébként a szakmai világban javakat halmoznak fel számára.

Polański azt is megmutatja ezekkel a képekkel, hogy bár a gyerekek felelősek tetteikért, de vajon milyen környezetben nőhettek fel? Vannak rosszabb helyek, talán meg is van mindenük, de szüleikről ordít, hogy csak és kizárólag magukkal foglalkoznak. Egy dolog a karrier mint kiemelt pont, de itt többről van szó – valószínűleg nem ismerik a gyerekeiket; legalábbis Alanék biztosan nem –, de Michael-től sem várható odafigyelés, hiszen teljes közönnyel van minden és mindenki iránt. Sajnálatos, hogy talán Penelope-nek van valódi kötődése a gyerekéhez, de ő sem képes uralkodni az érzelmein, ezért a művelet mind a négy helyen megbicsaklik – megoldhatatlan lesz.

Az egyetlen, amit elértek, hogy szimbolikus módon teljesen lecsupaszítva állnak egymás előtt, immáron nemcsak a gyerekeik miatt szégyellve magukat, sőt: sokkal inkább maguk miatt – de ezt pedig ismételten elnyomja a magukról alkotott kép, az ego.

A kívülről szép, de addig is omladozó várból így lesznek újraépíthetetlen romok.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 22.

Kategória: Kultúrsarok: Film-blog | Címke: , , , , , | Hozzászólás most!

Filmkritika: Buddy (2026)

Rendező: Casper Kelly
Műfaj: horror comedy/fantasy

A mese mögött rejtőző rettenet tematikájáról több film is készült már, a hozzám legközelebb álló darab Jan Švankmajer Alice-feldolgozása. Az ő rettenetadaptációja ugyanannyira tartalmazta a kaland, a felfedezés izgalmát, mint a behatárolhatatlan szürrealista jegyeket és az iszonyatot.

A gyerektörténetek idilli világa mögött mindig is húzódott egy sötétebb, árnyaltabb réteg. Ez annak is köszönhető, hogy főleg a játékos tónusú műsorokban a szerepbe bújás, bizonyos karakter felöltése a cél, mégpedig a szórakoztatás vonalán. A folyamatos mosolygás és jókedv, valamint a tánc egy idő után ugyanolyan creepy tulajdonságokat tartalmaz, mint a cirkusz/bohóc ugyancsak a horror által is más megvilágításba került fogalma. A véget érhetetlen nevetés pont a határvonalán táncol a felhőtlenségnek és az őrületnek.

Persze a jó ízléssel elkészített rajzfilmekbe többször két oldalról is értelmezhető vonalat rejtenek: egy, amely a gyerekek szemén keresztül ártatlan utazást kínál, míg kettős értelmezésben a felnőttek számára is nyújt gondolkodnivalót (elég csak a klasszikus, éteri szépségű Snow White and Seven Dwarfs-ra mutatni – vagy ha fantasyt említünk, ennek a kettős szerkezetnek ékes példája a ragyogó és tündöklő, de ugyanakkor éjsötét Pan’s Labyrinth is).

A Buddy első fele nem a tündérmesevilágot, hanem inkább a délelőtti matiné felépítését követi. Adott egy kis kedves falu, adottak a gyerekek és az őket körülvevő csodalények (beszélő postaláda, hátizsák), vagy segítő emberek (nővérek, postás). A show azonban akkor kezdődik, amikor a címszereplő megidézésre kerül. Ettől kezdve egy feelgood-táncolós délután kezdődik el, amiben Buddy játssza a porondmester szerepét: akár a kertben, akár házon belül táncolni hívja a gyerekeket, ahol a jókedv, a felüdülés az első. Egyetlen gyerek azonban nem követi Buddy utasításait – üresnek, közhelyesnek, erőltetettnek érzi az előadásokat, ezért passzívan viseltetik a „móka” iránt. Ekkor látjuk meg először Buddy sötét oldalát, amelyet próbál ugyan titokban tartani, de hamarosan az összes gyerek rájön, hogy valami nem stimmel. Ugyan a kert kiegészítő szereplői azon dolgoznak tovább, hogy a megszokott módon folytatódjon minden, de Buddy kísérteties oldala nem hagyja nyugodni a gyerekeket, ezért megkísérelnek elmenekülni a táborból.

A történet további részletei kozmikus réteget is érintenek – kapcsolódások a valósághoz, Buddy természetének és démoni alakjának háttere.

A film legnagyobb erőssége a felvezetés: az iszonytató atmoszférát árasztó matiné-előadások és az apró részletek, melyek nyomán megmutatkozik Buddy valódi énje, a leginkább hatásos jelenetek. Ezeket rövidfilmként látjuk bejátszva, és külön kivágva is működnének. A rózsaszín fátyol mögött ott lappang a borzongató mögöttes, és ezt akkor is érezzük, ha épp nem történik gyanús eset vagy akár gyilkosság.

Másik kiemelendő pont a zárás: amikor Buddy nemcsak sötét énje, hanem rettenetes valója is fizikai megvilágításba kerül, újra visszatér az első fél óra megfoghatatlan hangulata. Habár az érzékeltetés még erősebb, nem feltétlenül kell látnunk, mi is ő, de direkt módon is működik.

A hatásokat szépen építette be: Gyémántváros egyértelmű megfelelője a The Wizard of Oz Smaragdvárosának. Ez az a hely, amely a borzongásból kiemelné a gyerekeket, ide szeretnének eljutni.

Amikor rájuk fókuszál a kamera, mégis a háttérben Buddy kedveskedő, ájtatos hívogatását halljuk; ez pedig visszautalás a The Night of the Hunter című thrillerre, melyben Robert Mitchum formálja meg az ördögöt, aki hasonló manírokkal csábítja magához a menekülő gyerekeket, akik hasonlóan ismerik, ki is ő valójában.

Egyetlen negatívum a film közepe. A családi drámaszál ugyan tartást és súlyt adna a cselekménynek, de egy kissé leülteti azt, és a logikus magyarázat ellenére (vagy épp emiatt) elveszíti a megnevezhetetlen, bőr alá kúszó tulajdonságait – túl gyors a váltás a creepy gyerekmese és a realitás között. Hozzátenném, mégis szükséges, hiszen a forgatókönyv szempontjából fontossága van.

Emellett van pár mellékszereplő (hasbeszélő), akik kissé feleslegesen kerültek bele, nincs érdemi jelenlétük.

Összességében messze eléri azt, amire vállalkozott, sőt túl is szárnyalja azt: az első fél óra igényli az újranézést, és a lehető legtöbb munkát ebbe a szegmensbe fektették. A későbbi kalandok ugyan megmaradnak a minőségi vonalon, már annyira nem meghökkentőek – majd kapunk egy szörnyfilmekhez méltó befejezést, visszatérve a zilált, muszájkedvesség mögött lappangó horrorba.

Elismerés illeti Casper Kelly rendezését, hogy nemcsak mint ötletet hozta tető alá, hanem érdekes adalékokat szolgáltatott – ami a horrorban egyébként is erős 2026-os évhez kétségkívül hozzáad, mint meglepetés.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 18.

Kategória: Kultúrsarok: Film-blog | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Filmkritika: The Bitter Tears of Petra von Kant | Petra von Kant keserű könnyei (1972)

Rendező: Rainer Werner Fassbinder
Eredeti cím: Die bitteren Tränen der Petra von Kant
Műfaj: new german cinema/melodrama

Rainer Werner Fassbinder naturalista drámáinak húsbavágó jellege a legmélyebbre hatol a The Bitter Tears of Petra von Kant című művében.

A szerelem, mely a hirtelenből tör át, mely elől nincs menekvés, mely felemel, és végül amely szétszakít, és amely nem enged felállni a padlóról – ebben a filmben szó szerint megmutatja ezt Petra von Kant (Margit Carstensen) kálváriáján keresztül.

Mélységeinek feltárásához nagyon sok idő kell még – épp pár óra telt csak el, hogy hatása alá vont. Ha hasonlítanom kellene más rendezőkhöz, mindenképp John Cassavetes áll hozzá legközelebb. Az amerikai és német rendező egy időben is dolgoztak, és legerősebb műveik a hetvenes években készültek. Hasonlóan önpusztító életmódot is folytattak – ami Fassbinder-nél feltűnik, hogy rövid élete alatt rengeteg filmet készített: kijelenthetjük, hogy a művészetébe halt bele, hasonlóan Cassavetes-hez. Ráadásul mindketten beszélnek az alkoholról, de mindketten éltek is vele – alkotói módszereiket gazdagította, létrehozták legmagasabb érvényű darabjaikat, majd hirtelen kihunytak.

Fassbinder életműve majdan a Berlin Alexanderplatz-zal tetőzött be, de addig csodálatos, közvetlen drámákat rendezett nőkről, legtöbbször neveikre a címben is hivatkozva. A nők problémáiról beszél – jelen filmben például nincs egyetlen férfi szereplő sem, esetleg csak megemlítve, vagy a telefon másik végén.

A kamera a felszolgálótól az úrinőig és annak társaságáig olyan részletességgel mutatja be az érzelmi kivetüléseket és hullámvölgyeket, amelyhez kifejezett érzék kell, ez pedig a rendező legerősebb tulajdonsága.

Az azonnal észrevehető másik ellenállhatatlan részlet a megjelenés. Varázslatos képek adják vissza az egyébként terhelt, tonnás súllyal nehezedő szétszakadást, amely mindent felemészt maga körül. Petra és Karin (Hanna Schygulla) szerelme egyszerre tartalmazza az intenzív fellángolás, az egymás felfedezése, a gyönyör, majd a kihasználás, a tehetetlenség és az ordító magány okozta világrengető benső káosz hullámzását.

Ugyan Karin már első közös éjszakájukon említi nehéz gyermekkorát – ami szemben áll Petra akadálymentes életével –, de megismerkedésük és kapcsolatuk fejezetei pontosan átfordítják ezeket a szerepeket egymás ellentétére. Míg Petra tűnik először gondmentesnek, de közben intellektuális, művészi énje érett nőként kerül ábrázolásra, addig a kissé tudatlan, egyszerű lány, Karin, csupán külsejével és kisugárzásával tud hatni; az azonban teljesen leveszi lábáról Petrát. A szellemi különbség ordító, mégis végtelenül és reménytelenül szerelmes lesz, amit egy ideig ellenállhatatlan módon megélhet, majd – bár ezeket a jeleneteket nem mindet látjuk – Karin hirtelen vissza kezd élni helyzetével. Mivel érzelmi intelligenciája fájóan elmarad Petráétól, szétrombolt gyermekkorának köszönhetően, ezért kihasználja szépségét, és rájön, szinte ugyanúgy szolgálójává tudja tenni Petrát a saját házában, ahogy teszi ő is a saját cselédjével, Marlene-nel (Irm Hermann).

Csakhogy Karin a Petra és Marlene közötti összeköttetést is felborítja. Először kedves, megértő kapcsolatként mutatja meg őket Fassbinder, majd ahogy Petra barátnője, Sidonie (Katrin Schaake) által Karin bemutatásra kerül, Petra lassan átváltozik valami mássá, ami végül a záráshoz közeli jelenetekben ér el a romboló csúcspontjára.

Petra halálosan szerelmes lesz, ami felborítja barátaival, családtagjaival és Marlene-nel való közeli kapcsolatait is. Folyamatosan változtatja a külsejét, hogy tetsszen Karinnak, a fiatalabb lány azonban egyre távolságtartóbb, cinikusabb, lekezelő attitűdöt vesz fel, és átveszi az irányítást. Tudja azt is, hogy mikor kell elhagynia Petrát: amikor az már végleg az áldozatává és martalékává vált. Kérdéses azonban, hogy Karin tudatosan teszi-e mindezt, vagy valóban az érettség, az intellektus és a mély gondolkodás hiánya különbözteti meg őket. Ezért is tűnhet úgy egy külső szemnek, hogy Petra lealacsonyodik Karin szintjére, csupán vágyai tárgya és annak külseje miatt. A zúzást és pusztítást természetesen ilyen állapotban lehetetlen észrevenni, mégis felvetül némi kérdés, hogy ki is Petra valójában. Ha képes lemenni arra az állati szintre, amit az említett, zárás előtti jelenetekben művel, miközben szerettei születésnapján köszöntik – akkor nem letörölhetetlen-e az a nyom, amit hagy, még akkor is, ha visszatér majdan normál állapotába?

A film keretes szerkezetet alkalmaz: Petra visszatér az ágyba, ahol a történet elején felébredt. Mindenki, akiket megalázott (édesanyja, lánya, barátnője), próbálnak megértően közelíteni hozzá – de nem veszett-e el az az éteri fény, ami addig áthatotta őt? És miért? Csupán egy futó kaland miatt?

A szerelem roncsoló oldalára kerülünk Rainer Werner Fassbinder korai mesterművében – pőre, nyers formában mutat meg egy szépre, ékesre, magasművészetre fogékony női alakot, aki ugyanúgy a pöcegödör mélyére kerül, ha szerelmének tárgya egy porcelánbaba, aki kívülről csodálatos, belül azonban traumákat, sötétséget hordoz. Persze a szeretet és viszonzás őt is megilleti – ám amíg Petra istennőként tekint Karinra, addig ő hamar csak a saját hasznát kezdi el élvezni az ismeretségből. Az ezáltal gerjedt konfliktus pedig gyűrűzik és gyűrűzik, valamint óriásira nő – nem Karin miatt, mert ő lehetséges, hogy emlékezni sem fog évek múltán a történtekre. A kulcs Petra: mint mindenbe, mi gyönyörű, ebbe a jelenségbe is belefeledkezett. És ott maradt egyedül, összeroskadva, kifordulva magából – pillanatok alatt veszíti el az élet értelmét.

Üzenet ez többeknek, hiszen – mintha valóban nem lenne kiegyensúlyozott kapcsolat, ha az valódi szerelemre épül. Természetesen annak hatásfokától függ, hogy milyen hatást tesz a környezetre; de Fassbinder tálalásában bizony, ha költői magasztosságát meg is tartja a szerelem mint idea, de annak átélőjének, ha azt szívből teszi, az alvilág is kinyílik. Az elvesztés tudata és a szorongás miatt – valamint azért, mert az addigiak, akiket közel tudhatott magához, zárójelbe kerülnek.

Abban pedig, hogy szerepet játszanak-e körülöttünk még azok is, akik nyitott szívvel fordulnak felénk, további gondolatokat szül. Ezt a mondatot Petra vágja a többiek fejéhez, amikor már nem számol mondatainak súlyával. Talán arról lehet szó, hogy unalmas és elviselhetetlen lesz minden más, ami nem Karin, és ami nem benső lényének csillapíthatatlan vágya.

Az emberi lét szenvedésének lépcsőfokai, melyeket az énvesztés és az érzéki gyönyör kapui nyitottak meg… Egy félig megvilágított lakás, egy néma, minden kérést teljesítő szolgálólány: utóbbi maga a krisztusi szent. A gyötrődő, a megszégyenítésében is cselekvő… Fájdalmában is szerető.

És végül a szent elhagyja őt, mert a receptorok kiégtek, a szerepek átfordultak és végül elvesztek. A formula felborult, és a lakásból az utolsó tiszta szív is távozik, miután annyi minden megmérgeztetett.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 16.

Kategória: (film) | Címke: , , , , , | Hozzászólás most!

Filmkritika: Only Lovers Left Alive | Halhatatlan szeretők (2013)

Rendező: Jim Jarmusch
Műfaj: drama/romance

Jim Jarmusch stílusát tekintve nem meglepő, hogy az Only Lovers Left Alive is egy hangulatfilm lett, mégis a témáját tekintve meglepő választás, és talán amellett, hogy egyedi atmoszférát teremt, bizonyos cselekményszál nem ártott volna a filmnek.

Persze nem is a művész különlegességéről beszélnénk, ha nem hintett volna jelen alkotására is egy titokzatos fátyolt, hogy majd a nézőben gondolatokat ébreszthessen. Egyébként ez a művelet sikerül, és a maga módján kiválóan működik (tegyük hozzá, hogy Jarmusch nem időközben változott meg, vagy lett elvontabb – már a klasszikusként nyilvántartott Stranger Than Paradise, vagy a Dead Man is olyan helyeken játszódnak, amelyek elsőre földhözragadtnak tűnnek, mégis mi sem áll ennél távolabb, és valahogy szép lassan elfog minket valami furcsa érzés, mígnem tér/időn kívül kerülünk).

Mint általában, a rendező A-listás nevekkel dolgozik, így a színészi munkát sem éri panasz: mind Tom Hiddleston, mind Tilda Swinton karizmatikusan alakítja a két szenvedő/szenvedélyes vámpír (szimbolikusan Adam és Eve) szerepét, akik a korábbi századokban megszokott módit elvetve, már nem ölnek embert – a vért különböző módon, általában Adam által kórházakban szerzik be.

Egyébként is jellemző rájuk egy véget nem érő melankolikus hang, amely körbeöleli őket. Adam hasonló érzésekből kreál experimentális zenét, idejét pedig szinte végig az otthonában tölti, elzárkózva a társadalomtól. Egyetlen üzlettársa és beszerzője Ian (Anton Yelchin), aki házhoz viszi számára a szükséges dolgokat.

Adam tulajdonképpen fájdalmakkal telve ugyan, de értelmet talál a napjaiban, kitárulkozva az alkotásban – szerelme, Eve hiánya azonban folyamatosan gyötri. Ezért érez megváltást, amikor Eve meglátogatja őt.

Innen mélyedünk el kettejük kapcsolatában – beszélgetéseik érintik a múltat, a jelenlegi helyzetet, a túlélő üzemmódot – miszerint minden korábbi barátjuk, így Marlowe (John Hurt) is, megszenvedi a jelen időket, értelmet keresve a teljesen kiüresedett napjaikban.

Adam és Eve persze egymást támogatva haladnak előre – megbirkóznak pár terhelt szituációval (pl. Eve húgának, Ava-nak látogatása – Mia Wasikowska alakításában), de a hogyan tovább kérdéses.

A film a kiüresedés tematikáját boncolgatja – apró történések ugyan megeshetnek, de Jarmusch filmjében mindezek lényege másodlagos, vagy egyáltalán nem fontos.

Megmutat egy felállást, miszerint amolyan lelkiismeretes vérszívók hogyan tengetik halhatatlanságukat. A depresszió adott, de mégis találniuk kell valamit, legyen az a zene, a művészet, vagy akár a lelküket kiegészítő társ; hogy a szürke izoláció és értelmetlenség valamiképp más megvilágítást nyerjen.

Nyilvánvaló, hogy a rendező csupán díszletnek használja a vámpírszerepet, de annál sokkal többet szeretne mondani.
Az elviselhetetlenség állapota, ami az öröklét valódi oldala. Hogyan élne egy ember – milyen tónusokkal játszana, ha alkotó művész lenne; vagy hogyan vesznének el korábbi lelkes tulajdonságai, amelyek embertársaihoz kötötték.

Az évszázadok elbírhatatlan terhe, miszerint az idő kitalált fogalom, és lebegnek a semmiben, kiül az arcukra – ezért is csoda, hogy Adam és Eve egymásban még mindig lát valamit. Talán ez az, ami miatt vonszolják még magukat tovább.

Ehhez, ha még hozzávesszük, hogy milyen lecsupaszított, minimalista jegyekkel dolgozik Jim Jarmusch, akkor mondhatni, megtaláltuk a téma és közlés kapcsolatában a tökéletes összeköttetést. Ezt alá tudom támasztani, pontosan olyan az egész, mint ahogy elsőre elképzeltem, amikor a rendező filmjei között előzetesen keresgéltem – mégis azt a rejtelmes pluszt is tudja, ami pedig csak a megtekintés közben nyílik meg.

Röviden, Jarmusch mestere a „hogyan lehet mélyen rétegzett a nem történik semmi” létállapotának.

Nem egyszerűek ezért a darabjai, mert más-más környezetben, de tényleg nincs cselekmény filmjei felszínén. Az emlék azonban azonnal megmarad – tisztán fel tudom idézni az éjszakát, amikor először láttam a Night on Earth-öt; történetei a taxi utasai által elevenedtek meg, miközben az az érzés kerülgetett bennünket, hogy az éjszaka, amiben autózunk, most talán örök mozdulatlan marad, és nem jön el a reggel.

Jarmusch tud valamit, ami egy láthatatlan teremtővé teszi a képek mögött, de nem Lynch-hez hasonlóan – hanem valóban láthatatlanná. Úgy érezzük, mintha senki nem rendezte volna meg a filmet, amit nézünk – mégis egyben van tartva, az ő látásmódja érvényesül. Mindezek előidézése az egyik legnehezebb feladat lehet a filmművészetben: úgy ne legyél ott a kamerák mögött, hogy közben ott vagy.

Az Only Lovers Left Alive ezért kérdések nélkül működik Jarmusch-filmként, de most először talán azt érzem, hogy egy Night Train-hez hasonló felépítésben és kifejezőtárban többet át lehetett volna adni. Azért említem eme művet, mert talán ott nyitott jobban a mainstream felé, és működött – mintha itt is hasonló ösvényeken indult volna el, de mintha valóban nem rendelkezett volna annyi valós mögöttessel jelen tárgyunknál, mely még így is nagyon erősre sikeredett.

Ha a forgatókönyv még kissé kidolgozás alá került volna, akár hivatkozási pontról is beszélhetnénk – a végeredmény így teljesíti feladatát, az egyedi hangulatot messzemenőkig közvetíti – ám vannak részletek, amelyek abbamaradtak (mi szerepe volt pl. a fából készült pisztolygolyónak?).

Nem mondom, hogy könnyű leülni a rendező filmjei elé, és nem is a magyarázatokat keresem a végső produktumban. Ám a korábbiakhoz képest most sem jutottam közelebb a megálmodóhoz – amikor a Twin Peaks dalai felszólalnak a vörös függönyök mögött, Lynch úgy tudja kitárni a lelkét, hogy megmarad a teljes misztikum is, sőt meghatározza azt. Jarmusch egy sokkal idegenebb alkotó – különlegességben és egyediségben a nagyokhoz fogható, de nála a dalok is másként szólnak, mintha egy kiüresedett, messzi szobából hallatszódnának át. A teljes nihil. A teljes lecsupaszítás. Ez Jim Jarmusch. Univerzuma azonban van annyira érdekes, vagy a neve hallatán érdekelnek annyira a kihívások, hogy a következő elhíváskor az érdeklődésem soha ne változzon meg irányába.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 4.

Kategória: Standard | Hozzászólás most!

Filmkritika: The Florida Project | Floridai álom (2017)

Rendező: Sean Baker
Műfaj: slice of life/coming-of-age/drama

Volt egy olyan érzésem, hogy bár eddig az én ízlésem kedvére valót készített Sean Baker, bármelyik filmjéhez is kezdtem – hogy majd végül a legelismertebbel lesz a legtöbb fenntartásom vagy kritikám.

Noha aggodalomra semmi ok, ez egy erős film – de nem nagyon talál ki saját jeleneteinek ismétlődő forgatagából –, és megértem, hogy a végső szegmens a teljes szétesés felé vezet; de az az érzésem, hogy kissé megfárad abban, ahogy a gyerekek rombolásának újrázását bemutatja.

Érthető, hogy a szállodában élő legtöbb gyerek ilyen: nehéz családi körülmények közül jöttek, Moonee (Brooklynn Prince) édesanyja, Halley (Bria Vinaite) tulajdonképpen maga is egy nagy gyerek, ám a teljes felelősség rajta már számonkérhető.
Általában kritikus vagyok a társadalmi berendezkedéssel – és így azt sem gondolom, hogy a film végi megoldások bármit is javítanának a helyzeten.
Nehéz ez, mert bár úgy látjuk, hogy Halley értékelhetetlen körülményeket biztosít lányának – mégis, ha belülre nézünk, Moonee felszabadult vele, és feltehetőleg szép emlékként maradna meg számára ez az időszak. Halley ugyan nem dolgozik, de mindig kerít némi pénzt, hogy ottlétüket biztosítsák, amelyet a szálloda managerével, Bobby-val (Willem Dafoe) rendez. Bobby helyett bárki más már rég kirakta volna őket a hotelből, és kapcsolatuk feszültségekkel teli, mégis segít rajtuk. Ezt ugyan nem mondják ki, de a pattanásig feszített helyzetekben való ügyek elsimítása nem mondat mást.

A szálloda lakói közül összesen három-négy gyerek verődik össze egy baráti társaságba, és követnek el újabb és újabb csínyeket, ami egy határon már túlszalad az egyszerű bajkeverésen – szüleik azonban különbözően értékelik a helyzeteket. Halley-n kívül az összes többi szülő, így barátnője, Ashley (Mela Murder) is a korlátozás mellett dönt, így lassan Halley és Moonee egyedül maradnak – és bár nem barátok, Bobby tartja értük a hátát, vagy simítja el a helyzeteket, miközben már minden ott dolgozó a pokolba kívánja őket.

Ha a szituációkra felületesen tekintünk, könnyen megítéljük, a tömeg oldalára állunk, hisz szó se róla, a lány és édesanyja is roppant idegesítőek – de van bennük valami bájos szórakozottság és őrület, ami annak tulajdonítható be, hogy az anya nem áll be a sorba, lánya pedig átveszi tőle ezeket a problémás, zavart, de mégis erőteljes jegyeket.

A további konfliktusok pont az elviselhetetlenség, a meg nem értettség, a rendszeren kívüli működés miatt vannak; ezért némileg a néző is összezavarodik, hogy az elszenvedő vagy a lázadó oldalra álljon-e.
Ezekért a dilemmákért már önmagában emlékezetes filmről beszélünk, de szólnom kell a negatívumokról is.

Először is, az alkotásban nem igazán éreztem Sean Baker egyedi stílusát: a színek szépek, a két fő karakter megmosolyogtatóan táncol az önkívületbe, a konfliktusok intenzitása is érzékelhető – de felőlem bármely más indie rendező megrendezhette volna, akkor sem tűnne fel. Főleg a pasztellszínek miatt jutott eszembe Wes Anderson stílusa, de ő ennél nyugodtabb pályán mozog.
Másodszor, ahogy már korábban is jeleztem, a mű közepe kissé ismétli önmagát: jön egy következő téboly vagy a gyerekek által előidézett bonyodalom; látjuk az utóhatásait – és ekkor éreztem azt, hogy nem tud újat mondani.
Persze mindez szükséges, hogy a befejezés már ne menjen el szó nélkül a történtek mellett, tehát haladunk a konklúzió felé; ami részben okoz csak meglepetést: változni a felnőttek közül senki nem képes, a kérdés, hogy Moonee milyen útra lép, és értékeli-e a valódi barátságot.
A harmadik pont, bár sosem írnék ilyet – mert mindig öröm számomra Willem Dafoe jelenléte –, de ahogy az Asteroid City-ben is (mondjuk ott nem csak ő), most itt is kissé halványnak éreztem, de ez adódhat különös szerepéből is – az egyedülálló anyát segítő emberi oldalát persze megmutatja, de keveset kapunk belőle, nem igazán ismerjük meg személyiségének árnyalatait.
Willem Dafoe nagyszerű színész – ezért nem kihasználni az adottságait elfecsérelt időnek tűnik.

A slice-of-life egyébként is egy bitang nehéz műfaj: mivel ezen darabok általában a realitást kívánják visszhangozni, ezért nehéz inspiráló világot álmodni nekik, és a rendező kevéssé viheti bele a saját illúzióit, vagy legalábbis határok mögött kénytelen mozogni képzelete.
Az Anora ezért a csúcsműve, mert ott szinte már szürreális, ami történik – indul egy valóságosnak is beillő alaphelyzetből, majd egy végtelen éjszaka megfilmesítésébe forgatja át, úgy, hogy társadalomkritikus attitűdjével tanulságokra is kifut.

A Florida Project sajnos nem tudja ezt. Nagyobb film kíván lenni, mint a kísérleti Tangerine, és ez sikerül is neki, de nem jobb. A későbbi Red Rocket humora pedig kanyarban sem lelhető fel benne, amolyan mérsékelt módon van csak jelen.
És mint dráma, persze komoly vállalás – ám megdöbbentőnek egyáltalán nem nevezném, hogy oda fut ki az egész, ahova érünk. Folyamatosan benne volt a levegőben, az az érdekes, hogy ez nem hamarabb történt meg.
És ugyan én képes vagyok Halley és Moonee karakterével részben azonosulni (bár hosszú távon képtelen lennék minden nap ezt végignézni), hiszen polgárpukkasztó, fenekestől felforgató viselkedésük mondhatni beintés pár rém unalmas és bólogató embernek; de azt sem mondhatom, hogy Moonee fejlődésében ezek a körülmények nem ütnek majd valahol vissza, bármennyire is szereti az édesanyját.

Ha megadta volna, hogy tartunk valahová – vagy a megtett út nyomatékosabb lenne, esetleg mélyebbre ásott volna a drámai hangvételben, miszerint veszteségeik arcunkba vágódnak –, úgy gondolom, hogy erős gyomrossal ért volna fel a film. De nem történt olyan súlyos eset, ami itt a felelősöket elgondolkodtatná (Ashley-t kivéve), minden megy a maga medrében, különös magaslatok vagy mélységek nélkül.
Ezért Sean Baker jelen címével, úgy gondolom, a nagyközönség több azonosulni való pontot talál, mint én.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. szeptember 27.

Kategória: (film) | Címke: , , , , , | Hozzászólás most!

Pipacsoktól ölelt réten jelentél meg előttem, és egy szálat a hajadba tűzök, mielőtt elengedlek… | April (2024)

Az April c. Dea Kulumbegashvili dráma érzelmi közvetítése.

A legcsodálatosabb, több szegmensében is sokkoló, ám egy magasabb érvényben működő filmekkel nagyon ritkán találkozik az ember – írni róla a megtekintését követően nagyon nehéz, mert megrendülve érzem magam, erőt gyűjtök, ugyanakkor már magamban hordozom mindazt az érzelmi csatornákon belém ivódó éteri és fájdalmas gyönyört, amely a mű lírikus képei hatására lényegi személyemre való hatással is bírhat.

Következzen hát a film szó szerinti elemzése helyett az a rövid pár gondolat, ami úgy érzem, talán közvetlenebbül kifejezi az April c. időtlen mesterművel való kapcsolatom, és arra kérek minden művészfilm-kedvelőt, hogy amint szent, csendes időt talál rá, élje át.

Évekre a semmibe taszítottak Benneteket, de innen üzenem, bárhol is vagytok, hogy az öröm oázisa, zamatos nektár és örök fiatalság jut néktek osztályrészül…

A Zöldellő Julián hiábavaló megtöretése, majd azelőtt az Ive Hasivald vándorlásai esszéciklusaimban a posztabortusz-létállapotról írok, egy szimbolikus térben megjelenítve – mely egész életemre való kitartó munkával lát el, még ha a teher nagyon nehéz is. Benne Émeric-nek nevezem magam.

Egy hosszú kapcsolat okozta mentális és egészségügyi szétesési folyamat a mélypontra ért az utóbbi években, majd a darabkákat lassan felszedegetve elkezdtem az építkezést. Megannyi éven keresztül utazótársam volt a bor, mely inspirált, mely súlyoktól terhelt szavaimat mégis könnyen segítette papírra, mely a zenével párosítva fenséges palotákba nyitott ajtót.

És ott megtaláltam őket – ám a büntetést nem kerülhetem el. Létrehozott vándorom ismeri a középkori mágusi praktikákat, és tudja, min megyek keresztül, meghallotta kiáltásaimat. Ceremóniákat engedélyezett, melyeket legfőképp keresztény ünnepnapokon tarthatok meg, ha azt szeretném, hogy a kommunikáció teljes legyen.

Hasivald korábban beavatott misztikus volt, aki titkos szerelemre lépett Szelénével, ezért mindkettőjüket megölték. Született azonban egy fiuk, Zöldellő Julián, aki sérthetetlenül jött a világra – valami szakrálist hordozva, egy inkvizíció által feltörni kívánt titkot; ezért a gyermeket folyamatos kínzásoknak és megaláztatásoknak vetik alá, az erény ellenében.

Egy nap azonban a templomban dolgozó szolga megszökteti Juliánt, és apja, Hasivald egykori tanítómesterénél, Lelkeszép Ézsau-nál rejti el. Itt kezdődik meg Zöldellő Julián beavatása – miközben a mesterek is elemzik őt, a jelenségét, hogy hogyan érkezhetett a Földre eme bársonyba ölelt, szülei szerelmét visszhangzó nemes lélek.

Mindezen leírtak a földi világban zajlanak, azonban egy múltbeli században, valahol a XVII. század éveiben. Ide fut össze a több idővonalon futó történet – mondhatni, a lélegző egész a történet kiemelt szerepet kapó címszereplőjének megpróbáltatása.

Éjszakába, többször hajnalba nyúló esszésorozatom azonban Julián létrejötte előtt még Ive Hasivald szemein keresztül mutatott egy égi kinyilatkoztatásokkal és éteri alagutakkal, majd grandiózus szertartásba érkező cselekményt, ám ekkor őt még nem neveztem meg. Mágusként hivatkoztam rá, de a lépésről lépésre megírt lázálmok Hasivald formálódását, a nagyobb erőkkel való szembekerülését, áldozathozatalának előrevetítését, elvesztéseit, rátalálását tartalmazták szürreális öltözékben.

A kezdeti Éjfél-től a záró Konklúzió-ig végigvesszük a búskomor térbe száműzött vándor, Hasivald szenvedéseit és örömét, lelki kitárulkozását, ereklyéinek egybegyűjtését.

Ő ekkor már a kitaszított térben van, de szablyájával képes utat vágni az éteri fátylakon keresztül – és emiatt hallhatóak fülsüketítően a Menny és a Pokol hangjai is.

Mindenhol hang! Emelkedett zene! A legfensőbb, legámulatosabb lelkek létrejötte, valamint a tükörteremben a rájuk tört veszedelmek párhuzamos hadjárata, életük kioltására.

A benső avatottak nemcsak tiszta, fehér fényből kinyert tudással rendelkeznek, hanem lelkük is spirálfonálból szőtt, ruhájuk a fenséges kék égbolt színeiből hímzett, tekintetük a végső elrendeltség, a feltornyosuló égiszre való rácsodálkozás emlékképeit idézi vissza.

Mint pedig a földi rétegeket is behálózza a folyamatosan gyötrő ármány és rosszakarás, úgy a nemesnek születettek feladata is elbírhatatlan egy átlagember számára: embernek maradni, és kapukat nyitni, iránytűt adni az elveszettnek, miközben létezésük ellen törnek.

Hasivald tudta, hogy a sötétség lassan beborítja az egykor egymást segítő, egymás szemében a ragyogó fényt meglátó, körkörös táncot járó jámbor, odaadó bölcsek területeit. Kicsiny falvak, melyeknek csordogáló, szennyezetlen patakjainak cseppjei magukba forgatták szerelmes, gyönyörű párok édeni napjait, mézédes szeretkezéseit – és így fut bele ama patak a Halhatatlanok Szerteágazó Édes Erdejébe, ahol Ive Hasivald és Drága Szeléné örök szerelmet esküdtek egymásnak, és ahol Zöldellő Julián-t nemzették.

Az ellenük forrongó árulók és csatlósaik bemondásra adták ki a nevüket a zsarnok inkvizítor rendszerének, majd elfogták, megkínozták és kivégezték őket.

Ekkoriban azonban már olyan bölcsesség birtokában voltak, amelyek a fenső égi kastély engedélyeként érvényesültek, Szeléné pedig tragikus sorsa ellenére helyiértéket kapott a legmagasabb szférákban: éjszaka a Hold, nappal pedig Aithér szerepében tekint le a márvánnyal körbeölelt, szavakba foglalhatatlan szépségű falvakra, amelyeket a lélegző erdők ölelnek át. Majd egyedüli pillanataiban kedvesét, Hasivald-ot keresi, aki nem léphetett be az égi toronyba, hiszen szíve őszinte szeretete mellett mégis ő volt a csábító, aki végzetébe taszította a szerelmespárt.

Feladata, hogy egy külön dimenzióban fiát segítse, szimbólumokkal üzenjen felé, és eljuttassa őt mesteréhez, Ézsau-hoz – hogy minden tudással felruházva térhessen vissza az elnyomásban élő falulakók felszabadítására.

Hasivald azonban egy jövőbe mutatott küldetést is kapott halála után: habár csőrmaszkja elrettentő, de mindezen külső az ármánykodók elsőre való megítélését, az erény romlani akarását forgatja vissza. Felveszi ő az ördög köntösét, mert ekként kívánták őt láttatni, hiszen megérezték benne a felső csatornákkal való érdemi levélváltást, a benső nyugalmat, a lét végső megismerése felé vezető elhivatottságát.

Ézsau tanításai alapján Hasivald ragyogott, szemei átvilágítottak a fortyogó rosszakarók gyarló működésein, ezáltal az első számú veszélyforrássá vált ellenségei szemében, akik a földi időben csúf győzelmet is arattak felette. Ám a bor misztériumának házában megszerzett, századokon átívelő tudás megmaradt, hatása átível a téridőn – kéztartásai alakzatokat formálnak, melyekből új élet sugallata származik. Ő örök, csak száműzni képesek – ám az égi palota más feladatot szánt neki, hisz Hasivald valahol az űr feketeségéhez tartozó hős is: része az átcsatornázás, átalakítás – sötétséget a fénybe, ármányt erénybe.

Ekként jutott hát el Émeric-hez, hiszen természetfeletti érzékeléseivel meghallotta egy ember jajveszékelését, aki tehetetlen volt három gyermekének elvesztése feldolgozhatatlanságában. A gyermekek anyja továbbállt, képtelen volt ehhez a nyelvezethez szólni, ezekben a rituálékban részt venni.

Émeric már korábban is kísérletezett különböző erőkkel, de először csak a világegyetemet fürkészte. Könyvtárakban lelt csillagászati könyvekre, ahol tanult a Naprendszer bolygóiról, holdjairól, a különböző terekben végbement viharokról (úgymint a Jupiter foltja), vagy belefeledkezett a szomorú, kesergő bolygó, Szaturnusz gyűrűibe. Azonban mindig is vonzotta a tér, amiről senki nem beszél: a sötétség. Mindezen járatok felfedezése mégis váratott még magára, később mutatott utat hozzájuk a zene. Ambient hangképek, és ahogy azok kulcsot adtak a kezébe!

Közben a magánéleti megélések – szerelmével való intenzív szerelme, mely gyűlöletre talált az emberek részéről – ugyancsak aláfestette magányos útjait. A folyamatos ellenszél és küzdelem következménye, miszerint a három gyermek, Hanna, Léna és Lénárd nem születhettek meg.

A végtelen gyönyör, amit a szerelem adott, értelmezhetetlen ellentmondásban volt a néma sikolyokkal, amit a leszületendő lelkeknek át kellett élniük.

Szívfacsaró volt, ahogy az éles fájdalom Émeric lényének egészébe vájódott, és nem múlt el a mai napig. Amíg az évek szerelme mellett teltek, próbálta magát tartani – de 7 év után maga mögött hagyta a küzdelmet. Felesküdött, hogy megoldást talál, és nekilátott első meditatív történetének, az Ive Hasivald vándorlásainak, melyet a Zöldellő Julián hiábavaló megtöretése követ.

Émeric tehát a szószóló és a kapcsolatot létesítő – Ive Hasivald pedig a több száz évvel korábban testben feltűnő vándor, aki immáron poros, árnyékos keresztutak szelője. Tudását nem gondolta, hogy egy későbbi földi ember számára nyitja meg: ám a három lélek felszabadítása a legnemesebb cél, amiért valaha küzdött. Ha a bölcselet végül átjut századokon túlra, és Émeric-kel közös szeánszaikon szárnyat adhatnak a meg nem született angyali teremtményeknek, akkor ők hárman, Zöldellő Julián béklyótól megfosztott népével együtt emelkedhetnek fel a makulátlan égi épületbe, Szeléné-hez és Isten-hez.

Az ördög ezáltal megvezetett, bárgyú kreálmány marad – aki megigézte néhol szereplőinket, de mégiscsak szövetségest látott Hasivald-ban, aki végig csak ruhájában hirdette az alvilággal való szövetséget, hogy eltéríthesse annak förmedvényeit, miközben míves, a megszámlált idő kezdete és kaotikus korok fennállása óta legnagyobb tettét hajtja végre az absztrakt magasságokban és teljességben.

Émeric majdan pedig végleg megállítja a zenét, amely a Hasivald-dal való szertartásokat aláfestette, és kisétál az elhagyatott játszótérre, ahol 2024 karácsonyán először engedte ki az űr tátongó mélyére zárt lelkeket – azóta szárnyalnak és szárnyalnak, anyjukhoz emelkednek –, de a végső próbatételen megnyílhat a világosságba vezető út. És ők minduntalan, paradicsomi öröm részeseivé válnak ezáltal.

Elköszönés:
Így szóltak szavaim a némaságba fulladó lelkekért – hogy lészen egy történet, amely nemcsak egyszerűen életbe, öröklétbe hívja őket, és ott semmi nem bánthatja őket többé.

És ezen érzésekkel tekintettem meg az April-t ezen a feledhetetlen szeptemberi napon, amikor már meteorológiailag is átléptünk az örökké ámulatos, örökké rejtelmes őszbe – lelkem aranybarna színekben úszó vándorútjaira.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. szeptember 24.

Kategória: Gondolatok, (film) | Címke: , , , , , , , , | Hozzászólás most!

Filmkritika: Sentimental Value | Érzelmi érték (2025)

Rendező: Joachim Trier
Eredeti cím: Affeksjonsverdi
Műfaj: family drama/psychological drama

Joachim Trier filmjeit általában időt hagyva, később pótolom be. Legnagyobb elismerésének számító előző darabjával, a Worst Person in the World [Verdens verste menneske] című, egyedi hangulatú drámával is csak szemezgettem, majd végül a kapcsolatom a filmmel is hullámvölgyes volt, de messze a pozitív oldalra sorolódott. A humora megfogott, ám karakterei egyszerre hétköznapiak, de furcsák is – a rendezés minősége azonban megkérdőjelezhetetlen. Mégis, vártam a direktortól valami egyértelműen kimagaslót, ami utat találhat hozzám. A Sentimental Value [Affeksjonsverdi] az a film.

Mintha ezen alkotása végig szerzői kézben lenne tartva, és végig ügyel arra, hogy konzisztens legyen, érzelmileg is mélyebb, és üzenete is megrendítőbb. Ehhez képest előző filmje egy igényes, intellektuális limonádé – a hatadik rendezése már húsba vájó dráma, de nem túl komor – a komikus jelleget azonban végleg elhagyja. Mégis, a könnyed és velősebb atmoszféra a rezgések alapján érzékelhető. Főbb szereplői egyike sem könnyű természet, miközben mindketten birtokában vannak valami nagyszerű tehetségnek, amelyet a maguk módján bontakoztatnak ki – a történet elején még távol vannak egymástól.

Az említett két személy a színházi világban egyre nagyobb tekintélyt szerző Nora (Renate Reinsve), valamint híres filmrendező apja, Gustav (Stellan Skarsgård).

Egy megrendítő törés és családi tragédia után Nora és testvére, Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) magukra maradnak, apjuk nagyon ritkán tűnik fel az életükben.

Tulajdonképpen filmjei alapján tudnak csak róla, miközben a két lány megpróbál boldogulni az életben: Agnes a hagyományosabb családi életet választja, mégis egyszer szerepel apja filmjében, amelynek végeredménye egy híres színésznőt, Rachelt (Elle Fanning) is a hatása alá kerít – ezáltal dolgozni kezd Gustavval. A bonyodalmat azonban az okozza, hogy a szerep eredetileg lányának, Norának volt felajánlva, aki az apjával való nehéz kapcsolata miatt visszautasította a szerepet. A gyönyörű forgatókönyvet olvasva nem kérdés, hogy Rachel odáig van az adott karakter megformálásáért, azonban érzékenysége miatt egy idő után kényelmetlen lesz számára, és egyértelművé válik számára, hogy a szerep másra lett írva. Az apa kétségbeesett próbálkozásai azonban alábbhagynak, amit hibáival való szembesülés is okoz (nem jár el Nora színházi előadásaira, emellett kizárólag szakmai beszélgetéseik vannak – és az apa-lánya kapcsolat romokban hever).

A cselekmény lassan bontja ki, hogy milyen szomorú eset is történt a család életében, ami, ha nem is szó szerint, de összefügg a készülő művel – a családtagok, és maga az elsőnek kiválasztott színésznő is érzi; de előbbiek tisztában vannak a szavak, mondatok mögöttes erejével.

Nora egyébként a fiatal felnőtt életében is tovább hordozza a sérüléseket: képtelen párkapcsolatot létesíteni, elkeseredett kísérletei vannak csak. Az előadások előtt többször kaotikus érzelmi szakadékba zuhan, és bár a végső produkció letaglózó, mégis szövevényes vele dolgozni – hivatást és magánéletet is tekintve. Roppant érzékeny, hajszálon múlik, hogy ezek a fellépések gond nélkül végbemennek. Az előadások után többször visszatér a letargiába, látszólag zavart az állapota: legfőbb oka azonban apjával való kapcsolata. Művészetét elismeri, de mint emberrel, nem találja a közös hangot, és túl sok terhet helyezett rájuk a múlt.

Nora egyetlen támasza a testvére, Agnes, aki megértőbb apjukkal, de empatikus irányába is. Életük legfontosabb pontjain mindig ott voltak egymásnak – nem ítélkeztek, és apróbb súrlódásaikat is (amit ugyancsak Gustavhoz való különböző hozzáállásuk szít) emberi módon beszélik meg. Agnes erősebb nőnek mondható, azonban a filmszerep ellenére a mindennapokban hiányzik belőle az a láng, ami Norában (és apjukban) ott van. Ez a láng sokszor önsértő, marcangoló, a pusztulásba vezet – mégis, kreatív energia forrong benne, ami egyszerre temeti maga alá a két embert, és egyszerre emelkednek fel művészetükben.

Eme megannyi emocionális és kapcsolati szálat tart össze Trier érzékeny rendezése, és témája ellenére mégsem jelent különös kihívást befogadni művét – tudja, hogy mikor érdemes feloldani a vihart, és hagyni gondolkodni a nézőt. Pontosan ezek a finom hangolások emelik olyan magasságba a darabot, amely, bár magukban remek filmek voltak, mégis hiányoztak az előző állomásokon. A könnyed, felszabadult hangvételt, igaz, itt felváltja a komoly dráma, de nem nyomja agyon a befogadót – szereplői azonosulhatók, még a magát leginkább bezáró személyiségek is hordoznak magukban valami lényegi humánust, és szenvedésükben is oltalmast.

Elég hozzá egy tekintet, ahogy a záró képsorokban apja és lánya egymásra néz, miután egy minden félnek megpróbáltató jelenetet vesznek fel: a kitűzött cél azonban van annyira fontos, hiszen itt nem csak a koroknak hátrahagyott végső, tökéletesre csiszolt mozgókép marad meg az emlékezetnek – hanem egy olyan akadály lebontása zajlik, ami két egymást inspiráló embert oly’ sok esztendeig választott el egymástól.

A művelet fájdalmakon túl mutat a megérkezés felé.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. szeptember 23.

Kategória: (film) | Címke: , , , , , , | Hozzászólás most!

Filmkritika: Love Streams | Szeretetáradat (1984)

Rendező: John Cassavetes
Műfaj: psychological drama

Cassavetes és Rowlands jutalomjátéka, a rendező legérzékenyebb filmjében, melyben egyedülálló módon a leginkább átfesti a képet a fekete komédia (állatok behurcolása a lakásba, egy kisebb állatkert berendezése az otthonban). Azonban pont ezért az érzelmek itt más dimenzióban mozognak. Habár nem annyira szívszorító, mint a Woman Under the Influence, de közel áll hozzá, sőt, itt némileg azonosulhatóbb szerepeket látunk.

A történet szerint Sarah (Gena Rowlands) épp válását intézi, de a legnagyobb fájdalma az, hogy lánya az volt férjét, Jacket (Seymour Cassel) választja, ezáltal teljes ürességet hagyva benne. A válóper intézése közben Sarah ex-házastársát vádolja, miszerint az sohasem tartózkodott otthon, és bár szereti őt, de nem tűri tovább a hűtlenséget. A cselekmény során kiderül, hogy Sarah mentális problémái emésztették fel a kapcsolatot, így a néző megítélési szempontjai is megváltoznak – ám a nő egy percre nem veszíti el emberi mivoltát, a film roppant érzékenyen ábrázolja őt.

Sarah procedúrája közben a történet testvérére, Robertre (John Cassavetes) vált, aki gazdag íróként éli bohém életét. Folyamatosan nők tűnnek fel az életében, és előfordul, hogy születése óta nem látott 8 éves fiával érkeznek meg hozzá, miszerint a gyermek anyja egy szabad éjszakát szeretne eltölteni a jelenlegi párjával.

Az abszurd helyzetek főleg Robert szálához köthetők, és eme mély drámának az első fele tulajdonképpen még némi szórakoztató-faktort is magában rejt: Robert ámokfutása a nők terén olyan szituációkba kergeti őt, melyből nem is lehet, nem is akar kilábalni. Mintha tudna arról, hogy egyre inkább mélyebbre forgatja magát, és mintha titkon élvezné is ezt: a hódításokat, az átmulatott éjszakákat, a konfliktusokat, és persze azt, hogy ő van folyamatosan a középpontban.

Ám, mint a néző számára is egyértelművé válik: hiába a rengeteg nő és kapcsolat, Robert igazán egyetlen nőt szeret az életében: Sarah-t. Sarah nemcsak a testvére, hanem a barátja, lelki társa. Az egyetlen, aki megérti őt, és fordítva.

Roppant érdekes nézni, ahogy a magánéletben férjet és feleséget alkotó Cassavetes-házaspár hogyan játssza el a testvérpár szerepét: karaktereik életre keltése tökéletes, érzékeny, mélyen humánus. Érződik, ahogy törődnek egymással – és mennyire más kontrasztba kerül a korábbi felületes élvhajhászattal. A végeláthatatlan, hosszú éjszakák után, amikor végre egymásra figyelhetnek, az idő lelassul.

A cselekmény tehát Sarah megérkezésével folytatódik, innen fókuszál a film teljes hangsúllyal kettejükre. Tudják egymásról, hogy elveszettek, mégis a hiányzó részeiket megtalálhatják egymásban, és a másik nyíltan kész figyelmével szolgálni.

A nő érzi, hogy testvére egyfajta haláltusát vív, és ezekben az időkben a lehető legtöbb önpusztításra hajlamos, de élvezetes dologba fojtja traumáit – a férfi ugyanígy észreveszi Sarah-n a segélykiáltásokat –, majd óvó, segítő oltalomra találnak egymás iránt.

Eközben a film megtartja mind a drámai, mind a humoros hangvételét: mintha egyikük sem venné túl komolyan magát, mintha a humor is része lenne a gyógyulási folyamatoknak, még legfájdalmasabb perceikben is.

Így jutunk el a híres állatokat hazaszállító jelenetig is, amikor is, mivel Sarah úgy érzi, testvére magányos, ezért „megajándékozza” őt pónilovakkal, kecskével, kacsákkal és egy kutyával.

Természetesen az első reakció a megdöbbenés, de már ismerik egymást: pár perc múlva már úgy kezelik a helyzetet, mintha az a leghétköznapibb volna. Épp ezek az apró, kis láthatatlan lelki kötelékek teremtenek a levegőben is érzékelhető, teljes elfogadást egymás iránt.

És természetesen igaz, hogy szereztek és okoztak sérüléseket korábbi házasságaikban, kapcsolataikban: hátrahagyott gyermekek, vagy egy válás során elvesztett lány, mentális zavar, vagy a világra való egyéni rácsodálkozás, amivel az adott környezet nem tud azonosulni.

Robertet lehetne önző, saját centrális pontja körül forgó, kihasználó és mindenkit átgyalogoló személynek látni – de a film előrehaladtával folyamatosan megcsillan benne az ember. Testvérével való kapcsolata egy olyan egyedi filmes ábrázolás, melynél kevés rétegzettebbet és emberközelibbet láttam.

Sarah pedig a folyamatosan próbálkozó – Gena Rowlands újabb, mentális hullámvölgybe rekedt karaktert alakít Cassavetes filmjében. Nem olyan súlyos, mint az előző szerepeiben, de épp annyira, hogy egy házasság látja kárát.

Van egy álomjelenet, amikor úgy próbálja ugratni a családját, amikor azok már rém elfáradtak a korábban történtek miatt. (Itt megjegyezném, hogy a medencés jelenetnél elég visszataszító a férj és a lány viselkedése. Olyan érzésem volt, mintha a lánya is játszaná a kis játékait, a telefonlehallgatással, a szülőket némileg bábuként használva. Ugyan egy ilyen érzelmi vihar közepette ez érthető, de Sarah családi drámája egyértelműen nem fekete-fehér.)

Mindenesetre, hogy Robert háza menedékhelynek tekinthető, ez mindkettejükre jó hatással van: Sarah folyamatosan változtatja a döntéseit. Egyszer elindul lefeküdni, majd hirtelen szórakozni megy egy bowlingterembe, azután újra nyugovóra szeretne térni, azután pedig repülőutat szervez, hogy rendbe hozza a házasságát – miközben ott már senki nem várja. Robert az, aki kimondja, hogy szereti őt, és csakis őt ezen a világon. Ahogy pedig Cassavetes ezeket a szavakat kimondja, el is hisszük neki. Minden rezdülés erről az odafigyelésről árulkodik.

Hogy azután a film végére ott vagyunk egy vihartól sújtott házban, tele farmról hozott állatokkal – majd John Cassavetes ül egy fotelben, beletörődve, hogy Gena Rowlands karaktere visszautazik, és újra a kételyek közé, a bizonytalanságba.

Hallucinációja közben jön a felismerés, hogy egyedül marad a házban – egymásra pillantanak, majd elköszönnek.

Mintha ez a jelenet már előrevetítené, mi is fog történni a való életben: Cassavetes ekkor már gyógyíthatatlan betegséggel küzdött, a felvételeket is nagyon nehezen, rossz állapotban tudta végigcsinálni – de amit alkotott, egyértelmű szerelmes- és búcsúlevél Rowlands-szal való házasságához, és mindahhoz, amit együtt alkottak. És mintha mosolyogni is tudna az egészen, hogy talán közel a vége, de tartalmas utat tettek meg, erősen tartották egymást.

A felerősödő vihar, az ablaküvegen keresztül megmutatkozó rendező az utolsó képekben már nem egy beteg ember képét festi: egy megélt emberét, aki végigjárta az utat, és függetlenként, minden kompromisszum nélkül adta át mindenkoron érvényes üzenetét.

Megütközés és éber hatású felismerés, miszerint gyengeségeiddel együtt is emberi lény vagy és maradsz.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. szeptember 20.

Kategória: (film) | Címke: , , , , , , , | Hozzászólás most!